Kaiten-zushi avagy “a kaja, ami után kapkodnak az emberek”

Ezúttal egy hamisítatlan japán kaiten-zushiba, azaz futószalagos szusi-étterembe látogattunk el kisebb magyar delegációnkkal.
(Klikk a képre a video indításához)

Ebből a kisfilmből megtudhatjátok, hogyan lehet erőfeszítés nélkül odavarázsolni a pincért az asztalhoz; hogyan kerüljétek el, hogy beleálljon az eldobható evőpácikából (waribashi) kiálló szálka a　nyelvetekbe és finom utalást teszünk arra is, hogy mennyire felháborítóan primitívek és drágák a telefonok Európában.

Egyszóval megint elhalmozzuk a népet értékes és kevésbé értékes infóval, amennyire ez 10 percben persze lehetséges.
A ma este szereplői mind magyarok, ami nem kis szó, lévén, hogy mindannyiónkat Japán északi csücskének legnagyobb városába sodort a sors egy humorosnak vélt szellentésével. Ki előbb landolt, ki utóbb, ki elmegy, ki itt marad – de ezen a kisfilmen mind együtt vagyunk. (és akkor ne hatódjon meg az ember)


Megtisztelt bennünket a jelenlétével Kati, aki már elég régen van ahhoz Japánban, hogy szeresse a nattót (erjesztett szójabab) és akinek az autóján lévő katica jelből még mindig nem tudtam meghatározni a gépjármű pontos típusát, de úgysem adom fel.




Velünk volt Balázs is, aki talán maga sem tudja, mekkora hatalom van a birtokában. Balázs egyike azoknak a szerencsés kiválasztottaknak, akik japánul kőkeményen tudnának káromkodni, ha arra szottyanna kedvük.Balázs ugyanis már több éve a Hokkaidó Egyetem állatorvosi tanszékén tanul, úgyhogy bizonyára minden szerv és betegség nevét kívülről fújja. Bár nem tudom, hogy a japánok mennyire tudnák átérezni a költőiségét az olyan frappáns szófordulatoknak, mint a „Repedne meg a léped!” vagy a „Szakadna le a hasnyálad!”. Az erő azért kétségtelenül vele van, csakhogy ő egy igazi dzsedáj, és kordában tartja.

Végül, - de nem utolsó sorban -emelte az est fényét Péter kolléga, az ifjú padavan (hogy megmaradjak a Sztárvórzos hasonlatoknál), aki 3 hete csöppent bele a nagy japán valótlanságba és ennek köszönhetően még mindenre rá tud csodálkozni.
Le sem tagadhatnám, mennyire irigylem ezért. Peti hősiesen vette az összes akadályt, amit tengeri herkentyűs szusik formájában az este folyamán elé gördítettünk. Az igaz, hogy ha beiktatunk egy pálcikát közé és az étel közé, még fellép nála némi koordinációs zavar, de összességében el kell ismerni, hogy jól alkalmazkodik a meglehetősen szokatlan életkörülményekhez.


Ahhoz képest, hogy ez volt az első látogatása egy igazi szusi-bárban, egész férfiasan viselte, egyedül az erjesztett szójababos szusitekercsnél érzékenyült el egy pillanatra, ahogy azt a mellékelt ábra is mutatja.









A filmet megnézhetitek, ha ráklikkeltek az legfelső fotóra, vagy IDE.

De a gyengébbek kedvéért teszek ide még egy linket: LINK

Kérdéseitekkel és panaszaitokkal forduljatok az ingyenesen hívható lelkisegély szolgálathoz, vagy írjatok mailt a tyllago@yahoo.com e-mail címre!
Ha valaki szeretne további hasonló galádságok elkövetésére bíztatni vagy azokról lebeszélni, az csatoljon kommentet az oldalhoz.
(Tyllago, 2006.okt.17., Szapporó)

A japán illemhely digitális vezérlésű High Tech változatáról ugyan szegről-végről már szót ejtettem az előző video-logban, de rá kellett eszmélnem, hogy bizonyos embereket szörnyű tévútra terelhet mindaz, amit abban a részben láttak. A japán illemhelyek hagyományos változatairól ugyanis nem szólt a fáma.

Az eredeti japán
mellékhelyiség, mely érthetetlen okokból mind a mai napig használatban van a legtöbb intézményben, koránt sem büszkélkedhet olyan kecsegtető funkciókkal, mint kései utódja. Mikor először találkoztam ezzel az egyszerűen kivitelezett, de használat szempontjából anál bonyolultabb ( elnézést a gépelési hibáért:"annál bonyolultabb" ) szerkezettel, az jutott eszembe, hogy a kivitelező a piszoárt tévedésből a fal helyett a padlóra szerelte. De mint tudjuk, a férfiak a súlytalanságon kívül minden helyzetben feltalálják magukat, ha vizelésről van szó. Első komolyabb megrökönyödésemhez a nagy dolgok elvégzésének szükséglete vezetett. Fogalmam sincs, hogy a japánok hogy csinálják, de én csak úgy tudtam megoldani a helyzetet, hogy az egyik lábamról lehámoztam a farmer egyik szárát, és miközben egyik kezemmel kétségbeesetten kapaszkodtam, hogy fel ne boruljak, a másikkal oldalsó középtartásban igyekeztem minél messzebb tartani a levetett nadrágszárat a veszélyes zónától. És mintha ez a koreográfia nem lett volna elég ahhoz, hogy emlékezetes maradjon első találkozásunk, a 3 napos izomláz, amit a 10 perces guggolás után a combomban éreztem, örökre az emlékezetembe véste, hogy ezentúl messziről kerüljem a „vafú” (hagyományos japán stílusú) illemhelyeket. Mindenesetre megnyugtató, hogy vannak emberek, akiknek az enyémnél sokkal kellemetlenebb élményeik vannak a japán wc-ről.
(klikk a fenti linkre vagy a legfelső képre, aztán a felbukkanó ablakban a "confirm" gombra a video indításához)

Ha valaki egyszer végleg elunná magát és hirtelen felindulásból szentelne néhány napot az életéből arra, hogy behatóbban tanulmányozza a japán illemhely fejlődésének történelmét, bizonyosan egy hatalmas filmszakadásra bukkanna a fent említett "pucsítós-pottyantós" típus és a Voyager űrhajó parancsnoki hídjának vezérlőpaneleit megszégyenítő "digi-bili" megjelenése között. Magam is értetlenül állok a tény előtt, hogy hogyan lehetséges ekkora technológiai újítás fokozatos átmenet nélkül. Elképzelhető, hogy Eric von Daniken tudná rá a választ, de én megelégszem azzal a szerény hipotézissel, hogy a japánoknak egyszerűen begörcsölt a combizmuk a sok guggolós “kábelfektetéstől” és gyorsan feltalálták a fűthető ülőkávás, alvázmosás-funkcióval és fenékszárító egységgel ellátott, jóval ergonomikusabb változatot.
És ettől a pillanattól kezdve nem volt megállás. Automatikus kávaemelő-mechanizmus, hangulatvilágítás, karfa, wc-csésze emelő hidraulika (hogy leülni se kelljen), beépített vérnyomásmérő, mp3 lejátszó, SD-kártya slot, és hangbejátszások, amik elnyomják a termék használata során keletkező kellemetlen hangeffektusokat – nincs az a technikai újítás Japánban, amit ne lehetne ötvözni egy wc-csészével.

És ez így van jól. Aki egyszer kipróbálja, soha nem sírja vissza az európai "smirglizős" módszert.
Nálunk viszont még egy darabig várni kell a hasonló termékek megjelenésére, mivel a hálózati feszültség különbözik és jelenleg a japánok csak belső piacra gyártanak.
(Tyllago, 2006. okt. 2. ,Sapporo)