A japán illemhely digitális vezérlésű High Tech változatáról ugyan szegről-végről már szót ejtettem az előző video-logban, de rá kellett eszmélnem, hogy bizonyos embereket szörnyű tévútra terelhet mindaz, amit abban a részben láttak. A japán illemhelyek hagyományos változatairól ugyanis nem szólt a fáma.
Az eredeti japán
mellékhelyiség, mely érthetetlen okokból mind a mai napig használatban van a legtöbb intézményben, koránt sem büszkélkedhet olyan kecsegtető funkciókkal, mint kései utódja. Mikor először találkoztam ezzel az egyszerűen kivitelezett, de használat szempontjából anál bonyolultabb ( elnézést a gépelési hibáért:"annál bonyolultabb" ) szerkezettel, az jutott eszembe, hogy a kivitelező a piszoárt tévedésből a fal helyett a padlóra szerelte. De mint tudjuk, a férfiak a súlytalanságon kívül minden helyzetben feltalálják magukat, ha vizelésről van szó. Első komolyabb megrökönyödésemhez a nagy dolgok elvégzésének szükséglete vezetett. Fogalmam sincs, hogy a japánok hogy csinálják, de én csak úgy tudtam megoldani a helyzetet, hogy az egyik lábamról lehámoztam a farmer egyik szárát, és miközben egyik kezemmel kétségbeesetten kapaszkodtam, hogy fel ne boruljak, a másikkal oldalsó középtartásban igyekeztem minél messzebb tartani a levetett nadrágszárat a veszélyes zónától. És mintha ez a koreográfia nem lett volna elég ahhoz, hogy emlékezetes maradjon első találkozásunk, a 3 napos izomláz, amit a 10 perces guggolás után a combomban éreztem, örökre az emlékezetembe véste, hogy ezentúl messziről kerüljem a „vafú” (hagyományos japán stílusú) illemhelyeket. Mindenesetre megnyugtató, hogy vannak emberek, akiknek az enyémnél sokkal kellemetlenebb élményeik vannak a japán wc-ről.
(klikk a fenti linkre vagy a legfelső képre, aztán a felbukkanó ablakban a "confirm" gombra a video indításához)
Ha valaki egyszer végleg elunná magát és hirtelen felindulásból szentelne néhány napot az életéből arra, hogy behatóbban tanulmányozza a japán illemhely fejlődésének történelmét, bizonyosan egy hatalmas filmszakadásra bukkanna a fent említett "pucsítós-pottyantós" típus és a Voyager űrhajó parancsnoki hídjának vezérlőpaneleit megszégyenítő "digi-bili" megjelenése között. Magam is értetlenül állok a tény előtt, hogy hogyan lehetséges ekkora technológiai újítás fokozatos átmenet nélkül. Elképzelhető, hogy Eric von Daniken tudná rá a választ, de én megelégszem azzal a szerény hipotézissel, hogy a japánoknak egyszerűen begörcsölt a combizmuk a sok guggolós “kábelfektetéstől” és gyorsan feltalálták a fűthető ülőkávás, alvázmosás-funkcióval és fenékszárító egységgel ellátott, jóval ergonomikusabb változatot.
És ettől a pillanattól kezdve nem volt megállás. Automatikus kávaemelő-mechanizmus, hangulatvilágítás, karfa, wc-csésze emelő hidraulika (hogy leülni se kelljen), beépített vérnyomásmérő, mp3 lejátszó, SD-kártya slot, és hangbejátszások, amik elnyomják a termék használata során keletkező kellemetlen hangeffektusokat – nincs az a technikai újítás Japánban, amit ne lehetne ötvözni egy wc-csészével.
És ez így van jól. Aki egyszer kipróbálja, soha nem sírja vissza az európai "smirglizős" módszert.
Nálunk viszont még egy darabig várni kell a hasonló termékek megjelenésére, mivel a hálózati feszültség különbözik és jelenleg a japánok csak belső piacra gyártanak.
(Tyllago, 2006. okt. 2. ,Sapporo)
Monday, October 02, 2006
Subscribe to:
Post Comments (Atom)
1 comment:
Wow!Nem is gondoltam volna hogy van ilyen..Bezzeg itt nálunk nincsen!
Post a Comment