Nem ez volt az első találkozásunk. Titokban már régen figyeltem, hiszen szinte minden héten láthattam. Valahányszor elmentem mellette, a szívem zakatolni kezdett, de a szégyen és a bűntudat a földhöz szegezte a tekintetem. Aztán egy napon, mikor senki nem láthatott minket, megtörtént amiről addig csak fantáziáltam. Soha nem felejtem el, mikor először összeért a testünk. Bátortalanul és esetlenül, de mégis vágyakozva ereszkedtem bele, lassan, lélegzetemet visszatartva. Még tapasztalatlan voltam, és nem tudtam, helyénvaló-e, amit teszek. De megigézett a bársonyos bőr, ami ritmikusan emelkedett és süllyedt, a domborodó buja lankák, melyek finom rezdülésekkel válaszoltak minden érintésemre és az a szoros, marasztaló ölelés, mely egyszerre kér, hogy maradj és tart vissza erővel, ha kell. Szelídség és szigor. Gyengédség és durvaság. Kényeztetés és zsarnokság. Minden őbenne testesült meg, a bálványban, akit imádtam. A pillanat, mikor egybeolvadtunk, még most is kitörölhetetlenül él az emlékeimben...

...MERT IMÁDOM A

JAPÁN

MASSZÁZS-FOTELT !!!

Nem is sejtitek, mily régóta várok a pillanatra, hogy fellebbentsem a fátylat a japán finommechanikai ipar bőségszarujáról !

És most végre itt az idő és a hely, aminek eddig egyaránt szűkében voltam, úgyhogy akár bele is csaphatnánk a lecsóba!
Látjátok feleim szümtükkel: le vagyok sújtva. Mert mégiscsak felháborító, hogy már megint rajta kellett kapnom a japánokat azon, hogy a jó cuccokat önzö módon megtartják maguknak. Már az oviban sem komáltam az olyan arcokat, akik kisajátították maguknak a kisdömpert meg a Fabula legó szettet - amihez daru meg hajóskapitány is volt ráadásul - , de ha ugyanezt felnőtt emberek csinálják, akkor még jobban dühít a dolog.

Mert ha akarnánk se tudnánk letagadni, hogy nem sok akkora királyság létezik, mint a japán masszázs-fotelek és egy ilyen léptékű technológiai vívmány már az emberiség közkincse kellene, hogy legyen, nem pedig kokunai szeihin, azaz kizárólag belföldre gyártott termék.

Mikor azt mondom,"masszázs-fotel", egyeseknek biztos elsül néhány rakoncátlan szinapszisa a csalafinta agykéreg finoman barázdált felületén, ami viszont teljességgel helytelen asszociációkat szülhet.
Amire a többség gondol, az valami ilyesmi lehet.


A kis hazánkban forgalomba lévő tipusok, melyek oly ritkák akár a Costa Rica-i aranyvarangy, és oly kezdetlegesek, hogy inkább csak rázkódnak mintsem masszíroznak, csak annyiban hasonlítanak japán társaikra, mint Matt Daemon rám (és itt ügyeljünk a szórendre).

Hát, ettől senki nem dob ollóshátast – maximum akkor, ha összecsuklik alatta a cucc.

De hadd villantsak meg előttetek néhány darabot a japán arzenálból!

"Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik”, és megint görcsöt kötött a patkóbelünkre a génjeinkben hordozott nemzeti kisebbségi komplexusunk, mert lehetünk magasabbak, lehet hosszabb a lábunk, de mégiscsak szarabbul élünk, mint például a felkelő nap országának gyermekei, csak eddig még ráadásul nem is tudtunk róla.
Biztos van, aki erre csak fintorog és hozzáteszi, hogy „minök ez nökünk, mikó jó a kemmpinggágy is”, de annak csak aszondom: „Ülj bele, oszt ’ megtudod haver!”

Mi megtettük. (klikk a linkre, ha meg akarod nézni a videot)

A magyarok ősi portyázó ösztöne által hajtva maroknyi zászlóaljunk berontotott a helyi áruházba és elfoglalta a háztatartási elektronika osztályt, ahol ingyenesen kipróbálhatóak a legújabb modellek. A bennszülött eladó kétségbeesett vicsorral vett tudomást az invázióról és mikor még megkértem, hogy magyarázza el a kamerába a készülékek főbb funkcióit, akkor végleg meglengette a fehér zászlót. Végül megesett rajta a szivem, úgyhogy nem kínoztam tovább, hanem úgy döntöttem, hogy improvizatíve nyomkodjuk végig a több tucatnyi gombot a távirányító-panelen.

A masszázsfotelek újabb ékes bizonyítékai annak, hogy a japánok funkciómániásak. Ha tehetnék, mindenhez és mindenkihez rendelnének egy funkciót. Nameg távirányítót. Legyen az Tv, wc, pincér - élő vagy élettelen – nem árt, ha van hozzá egy távirányító.



És szerintem igazuk is van.

Minden és mindenki legyen állítható, módosítható, kikapcsolható, kiszámítható, letiltható, átalakítható, kontrollálható és programozható!

Ha tó, ha nem tó. De mielőtt belehergelnénk magunkat a dologba, térjünk vissza a valóságba, álljunk peckes terpeszbe, tegyünk a kezünket a csípőnkre és vessük szúrós tekintetünk ezekre a masinériákra!

Lássuk, miről maradunk le már megint!



Nekem személy szerint a dzsojsztikkk jött be leginkább. Ezért egyből ezt a típust céloztuk meg .
Az egészben nem az a legjobb, hogy átveheti az ember az irányítást a gép felett és oda vezérli a fotel támlájában rejtőző masszírozó görgőket, ahova akarja, vagy hogy olyan intenzitással és sebességgel dögönyöztetheti a hátát, amilyenhez épp kedve szottyan, nem, nem! Ezek a dolgok parányi részletek csupán.

Ami a potenciális vevőbe történő metamorfózist beindítja, az az a mozzanat, mikor a fotel karfáját felnyitod, és a dzsojsztikkk úgy emelkedik ki belőle, mint az a brutális stukker a robotzsaru combjából annak idején (a hasonlataimból érzem leginkább, hogy nem vagyok már fiatal).

Oké, legyen akkor az Ötödik Elemből Mr.Zorg(a gonosz főszereplő, akinek egy műanyag ikeás lámpabúrát húztak a fejére a fantáziátlan jelmeztervezők) íróasztala. Na.

Abból is pont így emelkednek ki a cuccok, mikor a cseresznyétől fuldokolva össze-vissza nyomogatja a gombokat kétségbeesetten. Aki ezt a hasonlatot sem érti, az nézze meg a videoklippet a portyázásról, mert abban is benne van.

Persze a japán gyógyfotelek (ez a hivatalos elnevezés) sem voltak mindig ilyen gizdák. A hatvanas és a hetvenes években még elég nagy bátorság és botorság kellett ahhoz, hogy az ember beléjük huppanjon (lásd a képeket lejjebb). A dizájn alapján leginkább halálos ítéletek végrehajtására tűnnek alkalmasnak.
De mint tudjuk, a megvilágosodáshoz vezető út hosszú és rögös, ezért újból hálát rebegek, amiért jó korba születtem.


Mindazonáltal kezdem megérteni az öregebb generáció azon tagjait, akik már csak sopánkodva legyintenek, ha az unokáik rájuk akarnak tukmálni egy multifunkcionális mobiltelefont.
Még huszonévesként sem könnyű feldolgozni a tényt, hogy ennyire felgyorsult a világ. Eddig görgőket még csak a fotel alján láttam, azt is csak nagytakarításkor, vagy ha begurult alá a sósmogyoró.

Most meg tessék: itt van egy rakás, beépítve a háttámlába.

Az igazat megvallva, az ember gyanúja egyáltalán nem alaptalan. Ha Japánban jártok, feltétlenül figyeljetek oda, hogy mibe ültök bele! Lásd oktatófilmünket.

A japán mérnökök gondoskodtak róla, hogy ne lehessen panaszunk a gépezet működésére. A görgők képesek tökéletesen utánozni a tenyérrel, ököllel vagy ujjakkal végzett masszírozást. Kedvünkre válogathatunk a masszázsok stílusai (siacu-masszázs, dögönyözés, simogatás, frissítő avagy nyugtató masszázs)között.

Néhány tipuson megtaláljuk a „Most jó!” feliratú gombot, aminek megnyomásával az adott helyen megállíthatjuk a görgőket és azt a pontot masszíroztathatjuk, amelyik éppen fáj, viszket vagy egyszerűen csak jól esik.

Az uj típusoknál már nem csak görgők de ritmikusan felfúvódó és leengedő légzsákok és pneumatikus szerkezetek kényeztetnek már-már az erotika határát súrolva.

A görgőket és légzsákokat vezérlő programokat úgy készítették, hogy valódi masszőrök mozdulatait kielemezték és addig hangolták a vezérlést, amíg ugyanolyan nyomási értékeket nem láttak a monitoron, mint a hús-vér masszőrök esetében.
Választhatunk, hogy európai tradíciók szerint a szív felől a végtagok felé irányuljon a masszázs, avagy a kínai gyógyászat hagyományait követve a végtagoktól a szív irányába.

Filozófia ide vagy oda, megmondom őszintén, soha nem gondoltam volna, hogy a seggemnek szüksége lehet masszírozásra, de a japánok helyettem is gondolkodnak, úgyhogy beépítettek pár légzsákot az ülésbe és a combok tájékára is.

Mivel a fotel teljesen vízszintbe állítható és persze fűtés is van benne, komoly esély van rá, hogy az ember egy idő után ki se akar szállni belőle. Vannak típusok, amiknek a fejtámláján hangszórók is vannak és nem csupán zenehallgatás közben masszíroznak, hanem zenére. Hiába, gondolni kell azokra is, akik csak a Carmina Burana-ra szeretik tapiztatni magukat.

A Voice Control technológiának köszönhetően már nyomogatnunk sem kell, csak belevakkantjuk az adott parancsot a szánk előtt elhelyezett mikrofonba, a fotel analizálja a hangunkat és azt teszi, amit mondunk.

Hát, el kell ismerni, ügyesek voltak a mérnök srácok, de szerintem azért szükség lenne még egy-két újításra.

Szerintem kellene bele egy ital tartály, egy beépített wc és egy telefon, amin lehet kaját rendelni és amin az ember közölheti a feleségével, hogy el akar válni, mert viszonya van egy fotellel.

És ha ez mind megvan,
akkor már fel sem kellene állni többé.

(Tyllago, 2006.nov.22., Szapporó)

Ujjperc díjak a DoCoMo-nál!

Azoknak, akik sosem tudják, hova tették, azoknak, akik szeretik a funkciót ötvözni a divattal és azoknak, akik nem győzik kivárni, míg a Star Track végre valóság lesz: jó hírünk van – megérkezett a gyűrűtelefon! (klikk a linkre vagy a képre a video megtekintéséhez)

A kütyü fürjtojás méretű prototípusát szeptemberben tárta a nyilvánosság elé a vállalat és be kell vallanom, első látásra az jutott eszembe, hogy valószínűleg Barba Mama és a Tamagocsi műgyantába pottyant gyermekére pislogok értetlenül.

De a japánok még most is tudnak meglepetést okozni. A DoCoMo telefontársaság mérnökeinek köszönhetően mostantól nem izzad a markunkba a mobilunk és a fülünkre se pálik rá a folyadékkristályos képernyő. Nem kell többé műanyagot tapasztani az arcunkhoz ahhoz, hogy telefonálhassunk, elég egyetlen kecses mozdulattal beillesztenünk mutatóujjunk begyét a fülnyílásunkba és a hangrezgéseket tulajdon ujjcsontjaink továbbítják a dobhártyánkhoz.

Ez aztán az „ujjszerű” megoldás!

A szerkezet a „Yubi-Wa” névre hallgat, ami eredetileg a yubi (ujj) és a wa (kör, karika) írásjegyekből áll és valóban „gyűrű”-t jelent. Csakhogy ezek a csalafinta reklámszakemberek a szó második szótagját nem a „karika”, hanem a „beszéd” írásjeggyel írják, ami egyben a japán „telefon” (denwa) szó második írásjegye.

De ne ragadjunk le az etimológikus okfejtéseknél, vessük inkább mohó tekintetünket erre a tojásdad tömörgyönyörre, amely szörnyű vajúdás közepette végre kibuggyant a japán innováció aranykakasának sajgó kloákájából!

A Yubi-wa tervezői is elismerik, hogy még van mit csökkenteni a méreten és az energia fogyasztáson, de ha ezt az akadályt sikerül ledönteniük, akkor jó esély van arra, hogy a hordozható telefonokat hordható telefonokra cseréljük.
Az első pillantásra bizarrnak tűnő megoldás egyik előnye, hogy az ujjhegy fülbe dugásával a környező zajok szinte teljesen kiszűrhetőek és ennek köszönhetően sokkal tisztábban hallhatjuk, mint mond beszélgető partnerünk. (Műkörmökkel rendelkező hölgyeknek ugyanakkor rendszeres fültisztítás javasolt, pusztán esztétikai okokból.)

A készülék vezeték nélküli, Bluetooth-kapcsolatban áll az igazi mobillal, amit ki tudja, hova tettünk már megint. De végül is nem érdekes, hiszen ha csörögni kezd az ujjunkon a csöncsön-gyűrű, csak annyit kell tennünk, hogy egy meghatározott ritmusban össze ütögetjük hüvelyk- és mutatóujjunkat és már él is a vonal. Mikor letesszük, újra eldoboljuk a ritmust az ujjbegyeinken.
A gyűrűfon funkciói azonban korántsem merülnek ki ennyiben. A UBI button technológiának köszönhetően a kis szerkezet szinte bármilyen elektromos eszköz távirányítójaként használható. Csupán különböző dobolási ritmusokat kell rendelnünk a különböző elektronikus háztartási eszközökhöz és nem kell többé a beragadt vagy a helyéről kifordult távirányító gomb miatt mérgelődnünk, mert a lakásban minden eszköz pihe-puha ujjbegyeink dobbantására kapcsol be és ki. Mondhatnám úgy is: csak csettintenünk kell és már le is főtt a kávé.
Azért mielőtt mindenki kukába vágná a távirányítókat, van itt még egy aprócska részlet, amit el kell mondanom: a Yubi-Wa ára jelenleg 44 ezer dollár.

(Tyllago , 2006. 11. 02. Szapporó, Japán)

Kaiten-zushi avagy “a kaja, ami után kapkodnak az emberek”

Ezúttal egy hamisítatlan japán kaiten-zushiba, azaz futószalagos szusi-étterembe látogattunk el kisebb magyar delegációnkkal.
(Klikk a képre a video indításához)

Ebből a kisfilmből megtudhatjátok, hogyan lehet erőfeszítés nélkül odavarázsolni a pincért az asztalhoz; hogyan kerüljétek el, hogy beleálljon az eldobható evőpácikából (waribashi) kiálló szálka a　nyelvetekbe és finom utalást teszünk arra is, hogy mennyire felháborítóan primitívek és drágák a telefonok Európában.

Egyszóval megint elhalmozzuk a népet értékes és kevésbé értékes infóval, amennyire ez 10 percben persze lehetséges.
A ma este szereplői mind magyarok, ami nem kis szó, lévén, hogy mindannyiónkat Japán északi csücskének legnagyobb városába sodort a sors egy humorosnak vélt szellentésével. Ki előbb landolt, ki utóbb, ki elmegy, ki itt marad – de ezen a kisfilmen mind együtt vagyunk. (és akkor ne hatódjon meg az ember)


Megtisztelt bennünket a jelenlétével Kati, aki már elég régen van ahhoz Japánban, hogy szeresse a nattót (erjesztett szójabab) és akinek az autóján lévő katica jelből még mindig nem tudtam meghatározni a gépjármű pontos típusát, de úgysem adom fel.




Velünk volt Balázs is, aki talán maga sem tudja, mekkora hatalom van a birtokában. Balázs egyike azoknak a szerencsés kiválasztottaknak, akik japánul kőkeményen tudnának káromkodni, ha arra szottyanna kedvük.Balázs ugyanis már több éve a Hokkaidó Egyetem állatorvosi tanszékén tanul, úgyhogy bizonyára minden szerv és betegség nevét kívülről fújja. Bár nem tudom, hogy a japánok mennyire tudnák átérezni a költőiségét az olyan frappáns szófordulatoknak, mint a „Repedne meg a léped!” vagy a „Szakadna le a hasnyálad!”. Az erő azért kétségtelenül vele van, csakhogy ő egy igazi dzsedáj, és kordában tartja.

Végül, - de nem utolsó sorban -emelte az est fényét Péter kolléga, az ifjú padavan (hogy megmaradjak a Sztárvórzos hasonlatoknál), aki 3 hete csöppent bele a nagy japán valótlanságba és ennek köszönhetően még mindenre rá tud csodálkozni.
Le sem tagadhatnám, mennyire irigylem ezért. Peti hősiesen vette az összes akadályt, amit tengeri herkentyűs szusik formájában az este folyamán elé gördítettünk. Az igaz, hogy ha beiktatunk egy pálcikát közé és az étel közé, még fellép nála némi koordinációs zavar, de összességében el kell ismerni, hogy jól alkalmazkodik a meglehetősen szokatlan életkörülményekhez.


Ahhoz képest, hogy ez volt az első látogatása egy igazi szusi-bárban, egész férfiasan viselte, egyedül az erjesztett szójababos szusitekercsnél érzékenyült el egy pillanatra, ahogy azt a mellékelt ábra is mutatja.









A filmet megnézhetitek, ha ráklikkeltek az legfelső fotóra, vagy IDE.

De a gyengébbek kedvéért teszek ide még egy linket: LINK

Kérdéseitekkel és panaszaitokkal forduljatok az ingyenesen hívható lelkisegély szolgálathoz, vagy írjatok mailt a tyllago@yahoo.com e-mail címre!
Ha valaki szeretne további hasonló galádságok elkövetésére bíztatni vagy azokról lebeszélni, az csatoljon kommentet az oldalhoz.
(Tyllago, 2006.okt.17., Szapporó)

A japán illemhely digitális vezérlésű High Tech változatáról ugyan szegről-végről már szót ejtettem az előző video-logban, de rá kellett eszmélnem, hogy bizonyos embereket szörnyű tévútra terelhet mindaz, amit abban a részben láttak. A japán illemhelyek hagyományos változatairól ugyanis nem szólt a fáma.

Az eredeti japán
mellékhelyiség, mely érthetetlen okokból mind a mai napig használatban van a legtöbb intézményben, koránt sem büszkélkedhet olyan kecsegtető funkciókkal, mint kései utódja. Mikor először találkoztam ezzel az egyszerűen kivitelezett, de használat szempontjából anál bonyolultabb ( elnézést a gépelési hibáért:"annál bonyolultabb" ) szerkezettel, az jutott eszembe, hogy a kivitelező a piszoárt tévedésből a fal helyett a padlóra szerelte. De mint tudjuk, a férfiak a súlytalanságon kívül minden helyzetben feltalálják magukat, ha vizelésről van szó. Első komolyabb megrökönyödésemhez a nagy dolgok elvégzésének szükséglete vezetett. Fogalmam sincs, hogy a japánok hogy csinálják, de én csak úgy tudtam megoldani a helyzetet, hogy az egyik lábamról lehámoztam a farmer egyik szárát, és miközben egyik kezemmel kétségbeesetten kapaszkodtam, hogy fel ne boruljak, a másikkal oldalsó középtartásban igyekeztem minél messzebb tartani a levetett nadrágszárat a veszélyes zónától. És mintha ez a koreográfia nem lett volna elég ahhoz, hogy emlékezetes maradjon első találkozásunk, a 3 napos izomláz, amit a 10 perces guggolás után a combomban éreztem, örökre az emlékezetembe véste, hogy ezentúl messziről kerüljem a „vafú” (hagyományos japán stílusú) illemhelyeket. Mindenesetre megnyugtató, hogy vannak emberek, akiknek az enyémnél sokkal kellemetlenebb élményeik vannak a japán wc-ről.
(klikk a fenti linkre vagy a legfelső képre, aztán a felbukkanó ablakban a "confirm" gombra a video indításához)

Ha valaki egyszer végleg elunná magát és hirtelen felindulásból szentelne néhány napot az életéből arra, hogy behatóbban tanulmányozza a japán illemhely fejlődésének történelmét, bizonyosan egy hatalmas filmszakadásra bukkanna a fent említett "pucsítós-pottyantós" típus és a Voyager űrhajó parancsnoki hídjának vezérlőpaneleit megszégyenítő "digi-bili" megjelenése között. Magam is értetlenül állok a tény előtt, hogy hogyan lehetséges ekkora technológiai újítás fokozatos átmenet nélkül. Elképzelhető, hogy Eric von Daniken tudná rá a választ, de én megelégszem azzal a szerény hipotézissel, hogy a japánoknak egyszerűen begörcsölt a combizmuk a sok guggolós “kábelfektetéstől” és gyorsan feltalálták a fűthető ülőkávás, alvázmosás-funkcióval és fenékszárító egységgel ellátott, jóval ergonomikusabb változatot.
És ettől a pillanattól kezdve nem volt megállás. Automatikus kávaemelő-mechanizmus, hangulatvilágítás, karfa, wc-csésze emelő hidraulika (hogy leülni se kelljen), beépített vérnyomásmérő, mp3 lejátszó, SD-kártya slot, és hangbejátszások, amik elnyomják a termék használata során keletkező kellemetlen hangeffektusokat – nincs az a technikai újítás Japánban, amit ne lehetne ötvözni egy wc-csészével.

És ez így van jól. Aki egyszer kipróbálja, soha nem sírja vissza az európai "smirglizős" módszert.
Nálunk viszont még egy darabig várni kell a hasonló termékek megjelenésére, mivel a hálózati feszültség különbözik és jelenleg a japánok csak belső piacra gyártanak.
(Tyllago, 2006. okt. 2. ,Sapporo)

Nemzetközi Napközi - Szapporói Konyhaművészeti Fesztivál






Ez a kisfilm tulajdonképpen a szapporói
Nemzetközi Étel Fes.ztivál promovideoja (klikk)

Ez a fesztivál minden évben megrendezésre kerül a Hokkaido Egyetemen, többnyire június elején. A fesztivál célja az, hogy bemutassa a külföldi diákok országainak jellegzetes konyhaművészetét. Természetesen a magyar diákok sem szalasztják el a lehetőséget, hogy ilyenkor pár palacsintát odaégessenek:)
Ez a fesztivál az év azon 3 napja, amelyen az egyes országokból érkezett diákok összefognak és együttes erővel borzasztják el a japán látogatóközönséget az elsózott, leejtett, és egyéb módon emészthetetlenné tett ételekkel.
De a viccet félretéve, igazán egyedülálló esemény ez Japánban, és mindezt a Külföldi Diákok Egyesületének, a HUISA-nak (Hokkaido University International Student Association) köszönhetjük.